| |
VÉGSŐ ZOLTÁN
A mi mohikánjaink
Merész vállalkozás azt állítani, hogy elérkeztünk valaminek a végéhez, de már a kérdésfelvetés szintjén is vigyázni kell, mert könnyen ideologikus, hősies szónoknak tűnhet, aki kategorikusan igyekszik valamit lezárni. Kénytelen voltam ezzel kezdeni, mert az új, kiegészült Grencsó Kollektíva-albumon található hét ének az utolsó mohikánoknak címeztetett, így először azt gondolhatnánk, olyasvalamiről van itt szó, ami nemsokára kizárólag emlékezetünkben marad fenn, örök megszépülésre kárhoztatva. Azonban ha rögtön figyelembe vesszük, hogy ez mégiscsak egy Grencsó-lemez, és eszünkbe jut, hogy a közelmúlt két nagyszerű kollektív élménye, a Fekete kenyér és a Rejtély című munkák is becsapósan játszottak a hallgatóval és rábízták az értelmezést, akkor ne legyen illúziónk: most is ez történik. Persze nem hiszem, hogy ettől még átlátnék a szitán; a CD-t újra és újra meghallgatva, minden alkalommal az előzővel szögesen ellentétes benyomásom támad, mintha ez a zene éppen az aktuális hangulatomhoz alkalmazkodna.
Ismét korszakalkotó felfogás, előremutató elképzelések és egyedülálló előadási megoldások (külön kiemelve a hangkeverést) jellemzik az új anyagot. De ezek Grencsó István esetében elcsépelt frázisok, jól tudjuk, ha ő újjal jelentkezik, az egészen biztos új, olyat még senki nem csinált, legalábbis garantált, hogy a honi dzsesszben trendértékűvel rukkol elő, és számíthat a követőkre. Vagyis joggal mondhatjuk, hogy neve védjegy, a kiváló zenék védjegye. Figyelemreméltó az a magabiztosság, ahogyan egy ötletet kiaknáz és a benne rejlő lehetőségek szerint megvalósítja. Pontosan ismeri a koncepció lehetséges kereteit, nem nyújtózik túl a takaróján, az erőlködésnek nyoma nincs, az arányítás elemei ízlésesen viszonyulnak az egészhez, nincsen megalkuvás, mindenből csak a legjobbat kapjuk. Példának okáért a két közreműködő DJ, a villámkezű szkreccsbajnok Mangó és a zene folyamát finom hangmintáival kiegészítő Shuriken remek válasz azokra a kihívásokra, amelyek a folytonos útkeresés során, a még járatlan ösvényen felbukkannak. Kétségkívül rendkívüli húzás a radikálisan free tónusokkal közeledni a közönség felé úgy, hogy a már említett lemezmesterek mellett Hajnóczy Csabával az élen a rockos hangvétel is megjelenik. Ez nem jelenti, hogy a hét, szépen illeszkedő, olykor egymásba folyó tétel - vagy ahogyan címeik mutatják -, az énekek egyszerű struktúra szerint építkeznének. A szövetszerű rétegelésbe ugyanúgy beletartozik Kenderesi Gabi legato hegedűjátéka, Hajnóczy Csaba néhol kemény, másutt pedig gitárjának lágyan efektezett akkordfutamai, mint Gyulai Csaba, Koncz András és Mizsei Zoltán a capella triójának a reneszánszt idéző és egyben merész, a modernitás is felvállaló, imitációs, szöveg nélküli éneke. Az állandó társak megbízhatósága a közös alkotás alapvető tényezője, kiváltképp, ha olyan nyelvet beszélnek, amelynek folyománya minden friss elképzelés zsigerből történő megvalósítása. Így Benkő Róbert és Jeszenszky György számára evidencia, hogy a jelentős fordulattal, a stiláris átértelmezéssel, az eddigi zenéken átlépve, különösebb gond nélkül azonosuljanak. Nem probléma, ha most az improvizatív elemek helyett a bőgő és a dob kimódolt, és a helyükön meghatározott szereppel bírnak.
Szóval a lényeget még mindig nem sikerült megfejtenem. A zavarbaejtően szerteágazó énekek, darabok, tételek (gondoljuk, aminek akarjuk) igazán hozzánk szólnak, hiszen támpont nélkül magunk maradunk, úgy, ahogyan az utolsó mohikánok.
(Grencsó Kollektíva Plusz: 7 ének az utolsó mohikánoknak - Bahia, 2001) |
|