| |
VÉGSŐ ZOLTÁN
Elfeledett dalok árnyai
Van nekünk egy olyan honi, kis kincsesládikánk, amelyben turkálni még nem igazán jutott eszébe senkinek. Pedig egy időben mindenkinek a kedvence volt, kortól, nemtől függetlenül sokan magukénak érezték, ami benne van, sőt mi több, együtt éltek vele. Igen, a magyar slágerdalról van szó, arról, ami ma már nem létezik; illetve dehogynem, hiszen még ma is ugyanazon a macskaköves úton járunk. Ami régi, nem elavult: a régmúlt idők kedvencei újra divatba jöhetnek, csak némi invenció szükségeltetik hozzá és persze a megújítás szándéka, a jelen kor szerinti értelmezés. A városi folklórról elegendő csak egy kicsit leverdesni a port, hogy megint szívünkbe lopja magát. A semmivel össze nem hasonlítható dallamvilág tehát eleve adott, de a lehetőséggel nem könnyű élni. Egyrészt roppant felelősség magyar örökzöldeket ismételten úgy köztudatba hozni, hogy az emberek hallgatni akarják azokat, másrészről pedig a vállalkozónak tudatosítania kell magában, hogy feldolgozásai folytán a keze alatt születik meg a magyar sztenderd fogalma, ugyanis eddig magyar szerzők között nem volt szokás egymás darabjait újragondolni.
Mi más is lehetne minderre alkalmasabb, mint a dzsesszmuzsika? A dzsessz eszköztára jócskán épít a már létező motívumokra, így többnyire az előadó a fontos, nem a szerző, az az érdekes, ki milyen formanyelv szerint idomítja egyéniségéhez a számokat. Ilyen volt John Coltrane, aki egy Hammerstein nevű - mondhatjuk - operettszerző keringőjét vitte a világhírnévig, a My favorite thingset, vagy Sonny Rollins, aki a St. Thomas című ültetvényesnóta feldolgozásával járt el ugyanígy. Sorolhatnánk a végtelenségig, de számunkra most az a lényeges, hogy ez a sor egy magyar névvel is kiegészült, Grencsó Istvánéval. Személye ebben a körben nem meglepő, munkásságának utóbbi szakasza (Villa Negra, Fekete kenyér) azt sejtette, hogy az egyre inkább leülepedni látszó dzsessz-közéletünkben lesz idő, mikor a megújító szerepét neki kell eljátszania. És íme!
A tucatnyi sláger jó táptalajnak bizonyult, az egyszerűen kezelhető forma és a melódia megköszöni, ha ügyesen bánnak vele. A jól megfogalmazott zenei egységek a triófelállású Grencsó Kollektíva elôadásában maguktól gurulnak, az embernek olyan érzése támad, mintha ezekkel a számokkal együtt vált volna felnôtté, a dallamok némelyike mindig is ott bujkált valahol a fülünkben. A feldolgozások fő erénye az egyszerűségre való törekvésben rejlik, és ez igencsak megkönnyíti a darabok befogadhatóságát. Nagy szó, ha kortársaink közül valaki a hallgathatóságot és a közönség megközelítését tartja fő szempontnak, és ehhez természetesen a sallangmentes játékmód is jelentősen hozzájárul. A három zenész teljesen más karaktere folyamatosan szinten tartja az érdeklődéshez szükséges feszültséget, egyszerűen nincs kedvünk félbehagyni a cd meghallgatását. Benkő Róbert nem sémákra támaszkodik, bőgőjátéka gyakran egyenrangú társa és imitációja Grencsó altszaxofon-szólamának, különös tekintettel kettejük duózásaira. Bár a duókból néhol hiányzik Jeszenszky György finoman meghúzódó, de annál inkább helyén lévő dobolása, mégis fejet kell hajtani a koncepció: a dallamnak a ritmussal szembeni feljebbvalósága, a különféle hangok egymást kiegészítő kölcsönhatása előtt.
Végre nálunk is megszületett egy dzsesszlemez, amely ideológiáktól és különösebb gyökérkeresésektől mentes. A Grencsó Kollektíva nem akar mást, csak a maga módján szórakoztatni, felhasználva ehhez néhány emlékképünket, hangulatfoszlányokat, bevezetve ezzel a XX. századi magyar slágereket a halhatatlan muzsikák táborába.
(Grencsó Kollektíva: Rejtély - KVB Records, 2000.)
10)
|
|